A nagy nyári installációs dömpinget bemelegítésként egy könnyed cseh túrával kezdtem. Kifejezetten kellemesnek ígérkezett a meló, mert Olomoucban már 8 éve telepítettük a gólvonaltechnológiát, amikor a Zlín az Andruv Stadion-t használta az Európa-ligában. Azért kellett most mégis ideutaznom, mert a rendszert azóta nem használtuk, így tudnom kellett, hogy milyen állapotban van, hiszen a Sigma Olomouc-nak minden esélye megvan arra, hogy az Európa-liga főtáblájára verekedje magát.

Nem tűntem el teljesen, csupán az történt, hogy a márciusi müncheni utam óta nem jártam külföldön. Azóta home office-ban toltam a koordinációt és volt dolog bőven, de munkaidőn kívül sem unatkoztam, ugyanis április elején megszületett a második kisfiam. Az utóbbi fényében a home office különösen felértékelődött. Ezt a viszonylag kényelmes otthoni munkavégzést viszont megszakította egy hívás Svájcból, nekem pedig ismét elő kellett készítenem a stadionlátogató bakancsomat.

Márciusban a női BL is elérkezik az egyenes kiesős szakaszához. Náluk még az őszi meccsek rendje nem változott a férfiakkal ellentétben. Ők még mindig 4 fős csoportokba osztva játszanak, az első kettő pedig továbbjut. Mivel a főtáblán csak 4 csoport van, ezért az egyenes kieséses szakaszba 8 csapat jut csak be, tehát egyből a negyeddöntők következnek. A Bayern München női csapata az edzőkozpontjukban lévő mini stadionban játszik majd, ahol még ezidáig nem volt szerencsénk telepíteni semmit. Na, de majd most! Villámlátogatás Münchenben - reggel 8-kor indul a gépem Pestről, este 10-kor pedig már repülök is vissza. Mi minden fér bele ennyi időbe?

Az úgynevezett új "liga fázist" lezárta a nyolcadik forduló és mivel ez egy januári meccs volt, jól esett a portugáliai túra, hiszen ott mégsem szoktak repkedni a mínuszok, mint mifelénk, vagy főleg Skandináviában, ahová az utóbbi időkben szinte már hazajártam. A portugál január az olyan, mint nálunk a kései március. Helyenként még azért fázik az ember, ha fúj a szél, de ha kisüt a nap, akkor a tavasz illata az, ami megcsapja az orrunkat. Az impozáns Estadio Municipal de Braga pedig a sziklák és zöld dombok közt várja, hogy a levegő megteljen futballal is.

A BL és az EL új rendszere azt is jelenti, hogy januárban is rendeznek két fordulót, ami a meleg otthon kényelmes fotelében ülő szurkolónak jó hír, a játékosoknak, vagy éppen a meccsen dolgozóknak viszont aligha. Nem is azzal van baj igazán, hogy több meccs van, tehát több a meló, hanem azzal, hogy januárban rohadt hideg tud ám lenni és még a kábel is megmerevedik az ember kezében, ha röpködnek a mínuszok. Egyetlen szerencsém, hogy a hetedik meccsnaphoz nem valami skandináv helyszínt kaptam, hanem csak a szomszédos Pozsonyba kellett elugranom.

3 hét szünet után visszatértem Lettországba az RFS soron következő mérkőzésére. Most már tudtam, hogy mire számítsak ennél a stadionnál és a csapatunk is - hellyel-közzel - maradt ugyanaz, ezért úgy gondoltam, hogy sima ügy lesz az egész, hacsak a technika ördöge nem köp bele a levesünkbe. Ja, és persze a legjobb hír: ezúttal nem kellett vezetnem, mert a furgonok kint maradtak az előző meccs után, tehát csak lazán fellibbentem a repülőre, és egy helsinki átszállás után kedden késő délután már landoltam is Rigában.

Tény, hogy papíron nem épp a leghangzatosabb párosításokra kapom meg a beosztásomat mostanában, de én mégis szeretem a kevésbé, sőt egyáltalán nem mainstream helyszíneket. Ezekre a helyszínekre még a futballdrukkerek közül is csak a legelvetemültebbek látogatnak el, szóval van a dolognak egyfajta romantikája. Na meg mikor máskor néznék meg egy RFS - Anderlecht meccset, hacsak nem meló közben? Na, ugye!

Kívülről szemlélve nagyon izgalmasnak tűnhet az élet, amit mi folytatunk, főleg azoknak, akik nemcsak utazni szeretnek, de a focit is imádják. Az egyik héten itt, a másikon ott. Olyan városokba, meg stadionokba jutunk el, ahová máskülönben esélyünk sem lenne. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy egy idő után nagyon fárasztó tud lenni a rengeteg utazás, meg a kemény és stresszes munka, amit a stadionokban művelünk. Van, hogy ha a feleségemet megkérdik, hogy épp hol vagyok, akkor hirtelen nem is tud rá válaszolni, mert nem tudja követni és ez azt hiszem sokat elmond. Most viszont végre egy hazai meccset kaptam, így az utazással járó fáradalmakkal nem kellett számolnom, legalábbis ezt gondoltam még akkor, amikor megláttam a beosztást.

Nem épp a legizgalmasabb párosításra választottak ki a második fordulóban, de ilyenkor mindig annak kell örülni, hogy a kisebb felhajtás kevesebb kamerával és jóval kevesebb stresszel is jár. A háborús helyzet miatt a Maccabi természetesen nem játszhatja hazai meccseit Izrael területén, így találniuk kellett egy stadiont semleges területen, amit majd használhatnak a csoportmeccsek alatt. Ez a stadion végül a Partizan Stadion lett Belgrádban, így nagy utat sem kellett megtennem.

A borzalmasan zsúfolt nyári telepítésdömping után megkezdődtek végre a főtáblás meccsek, az én első utam pedig Isztambulba vezetett a Fenerbahce meccsére. Harmadjára jártam most a török metropoliszban, de az előző két alkalommal a Galatasaray meccsein dolgoztam, így örültem, hogy felfedezhetek egy újabb helyszínt, ráadásul lehet menőzni, hogy átléptem az ázsiai oldalra, ugyanis a Sükrü Saracoglu (aka Ülker Stadion) a túloldalon leledzik.