Alig röppentem haza az Emírségekből, már várt is az európai kupatavasz. Konkrétan 1 hetem volt szusszanni a következő utazás előtt. Ekkorra már alaposan belerázódtam a dolgokba, kellő magabiztossággal és teljesen önállóan csináltam végig a meccseket, a Bajnokok Ligája kieséses szakaszában viszont már nem babra megy a játék. Ott, ahol már csak a legnagyobbak vannak versenyben és ahol a nézettség is bőven meghaladja a csoportkörökét, már nincs helye a hibáknak.

Atlético Madrid vs Manchester United (BL, nyolcaddöntő, odavágó)

Vissza a Wanda Metropolitano gyepére. A stadion, ahol mindig eltévedek. Ahol mindig a konyhában kötök ki, valahányszor a kameráinkhoz akarok eljutni. Az a jó a kiírás ezen szakaszában, hogy már csak elvétve találkozunk technikai hibákkal, hiszen a rendszer már alaposan be van járatva. Minden rendben kell, hogy menjen, hacsak nem történt valami váratlan a téi szünet alatt. Szerencsére itt most nem történt ilyesmi, egyetlenegy kamera fókuszával gyűlt meg csak a bajom, de mire a United edzése elkezdődött, már azzal is megvoltam. Mikor láttam, hogy az edzői stáb tagjai elkezdtek a pályára szivárogni, úgy gondoltam, hogy nekem is le kéne mennem, hátha lepacsizhatok Ronaldóval. Ilyesmi azért nem adatik meg akárkinek, meg kéne ragadni az alkalmat. Tévelyegtem egy kicsit a stadion útvesztőjében - éppen csak a Minotaurusszal nem találkoztam - de végül odakeveredtem a pálya szélére. Akkreditáció lóg a nyakamban, szépen, jól láthatóan, nem eltakarva viselem, még csak véletlenül se kérdőjelezze meg senki, hogy illetéktelenül vagyok itt. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy a játéksok nagy része, így Ronaldo is megkezdte az edzést, így tehát arról már lemaradtam, hogy lepacsizzon velem a játékos kijáró mellett. Sebaj, majd ha jön befelé az edzés végeztével. Ezzel csak az a baj, hogy az edzés nem nyilvános, így akármennyire is próbálom tettetni, hogy nekem itt fontos dolgom van, előbb utóbb gyanús leszek és elküldenek innen. Ez meg is történik nagyjából 10 perc múlva. Nem adom fel. Ha visszamegyek a kamionba, a monitorjainkon látni fogom, hogy mikor van vége az edzésnek. Ha elég gyors vagyok, még meg lehet a dolog. Teszek-veszek, csinálom a dolgom és majdnem lemaradok az egészről. Látom, hogy a játékosok lassan  megindulnak az öltöző felé. Nyakamba veszem a lábaimat és sprint, ahogy a csövön kifér. Nagyhatalmú fociisten, kérlek, csak most ne tévedjek el! Csak most az egyszer ne a konyhába kössek ki értékes másodperceket vesztve! Ezúttal nem tévesztem el az ajtókat! Köszönöm nagyhatalmú fociisten! Ahogy kanyarodom rá a folyosóra, amelyből az öltözők nyílnak, majdnem nekimegyek Alex Tellesnek és Pogbának. Utóbbi még szól is valami olyasmit, hogy "Easy, Brother". Normál körülmények között ez nagy cucc lenne, de most hátra sem fordulok, loholok a pálya felé. Ahogy odaérek, látom, hogy Ronaldo tőlem kb. 20 méterre beszélget. Ez az! Nem késtem el! 5 percig téblábolok ott, úgy teszek, mintha ellenőriznék valamit, amikor a szemem sarkából látom, hogy megindul. Egyre közelebb hozzám. Érzem, hogy eljött az én pillanatom. Nyújtanám a kezem, de ekkor egy biztonsági odaáll elém és megkér, hogy menjek hátrébb. Ronaldo elballag előttem kb. 2 méterrel, én meg csak bámulom, mint a beduin a sarki fényt. A pacsi nem jött össze, de azt hiszem be tudom érni ennyivel is.

A meccs egybként 1-1-es döntetlennel ért véget, a hazaiak részéről Joao Felix lőtt egy pazar gólt, aminek Benfica drukkerként külön örülök. 

Galatasaray vs Barcelona (Európa-liga, nyolcaddöntő, visszavágó)

Valamiért azt hittem, hogy Isztambulban nincs igazi tél. Sosem néztem utána, de mégiscsak egy mediterrán lokáció, ki gondolná, hogy március közepén az ember itt hatalmas havazásokba futhat bele. Hát, itt most éppen ez történt. Meccsnapon kezdett el szállingózni a pelyhes, estére pedig már sűrűn kaptuk az égi áldás fagyott formáját. Félidőben kaptam az sms-t, hogy a másnapi hazatartó járatomat törölték. Gyors intézgetés, keresgélés után sikerült foglalni egy új repülőt. Isztambulnak szerencsére 3 reptere van, amelyek közül a legkisebbik is megvan legalább kétszer akkora, mint a Ferihegy. Csak az egyiket zárták le az ítéletidő miatt. 

Ezen kívül a pályán is zajlottak az izgalmak. A Barca fordítani tudott Pedri és Aubameyang góljaival, így ha nehezen is, de továbbjutott. A helyszíni élmények közé tartozik, ahogy a Barca csapatát szállító busz elhalad mellettünk én pedig elkapom az elöl ülő Xavi fárad tekintetét, vagy ahogy Gomis kikanyarodik a stadionból a luxusautójával, miközben mi a taxit várjuk. A taxit, aminek nincsenek lánctalpai, mégis olyan könnyedén és gyorsan szlalomozik a hófödte isztambuli éjszakában, mintha ez így lenne természetes.

Atlético Madrid vs Manchester City (BL, negyeddöntő, visszavágó)

Madridba már lassan hazajárok és hogy öszinte legyek, ekkorra már meg is untam a dolgot. Az se nagyon járult hozzá a boldogságomhoz, hogy a szülinapomat egy hosszú munkanappal kellett ünnepelnem. Abban reménykedtem, hogy a City lesz olyan gavallér, hogy kiejti az Atléticót, és így már az elődöntőre nem kellene ide visszajönnöm. Egy új magyar kolléga betanítását is rám bízták, akinek már elöljáróban meséltem a stadionról, meg arról is, hogy az ember könnyen a konyhában találja itt magát, ha nem figyel oda, de ugyanakkor megígértem, hogy ez nem fog előfordulni amíg velem van, hiszen én már ismerem a járást. Naná, hogy a konyhában kötöttünk ki az első alkalommal, ahogy a kameráinkhoz igyekeztünk. 

Talán erről a meccsről van a legkevesebb emlékem és biztos vagyok benne, hogy ez azért van, mert csak mielőbb túl akartam lenni rajta. Maga a meccs is szenvedős volt. Az eleve védekezésben, meg a támadó foci szétbarmolásában jeleskedő Atléticónak kellett volna hajtania a győzelemért (Manchesterben 1-0-ra kikaptak), de ez a felállás nem igazán ment nekik. 0-0 lett a vége, így a madridiak kipottyantak, én pedig örültem, hogy ezzel én is búcsúzhattam a stadiontól. A meccs után - ahogy hoztam vissza az órákat a bírók öltözőjéből - volt szerencsém belefutni az interjúkat adó Diego Simeonébe. Megálltam pár percre, hallgattam kicsit a szavait - amikből persze egy kukkot sem értettem - majd pedig végső búcsút vettema  Wanda Metropolitánótól. ¡Hasta luego!