Ebben a posztban rengeteg történést fogok megpróbálni feldolgozni, s mivel nem szeretnék regényt írni sem, ezért meglehet, hogy egy-egy helyszínre viszonylag kevés bekezdés jut majd. A beszámoló egy nagyjából 3 hetes időtartamot ölel fel, de annyi minden történt abban a 3 hétben, hogy zsong a fejem, ahogy a sok emlékből próbálok szemezgetni, miközben arra gondolok, hogyan foghatnám mindezt rövidre.

Miután hazatértem Bukarestből, meg is kaptam a beosztásomat a következő hetekre és kigúvadt szemekkel nyugtáztam, hogy az Ibériai-félszigetre vezet majd az utam, méghozzá Sevilla-Braga-Porto-Lisszabon sorrendben. Sevilla Eb helyszín volt Júniusban és az Estadio de la Cartuja-ban voltak még a kameráink felszerelve, viszont ebben a stadionban nem játszanak klubcsapatok (amolyan nemzeti stadion), ezért az volt a feladat, hogy szedjünk le mindent és vigyük át a felszerelést a Real Betis stadionjába, akik kvalifikálták magukat a szeptemberben induló Európa-ligába. Barcelonában landoltam, ahol a reptéren felvett egy kolléga, aki már pár napja úton volt a furgonnal. Innen együtt vezettünk felváltva Sevilláig, ami nagyjából egy 12 órás út volt. Tombolt a nyár, a kocsiban pedig nem működött a légkondi, szóval nem volt egy élményvezetés.

Másnap neki is gyűrtük magunkat a melónak. A kollégám csak pár hónapja volt még a cégnél, azt mondta nem sok tapasztalata van még azzal, hogyan kell a kamerákat leszerelni és mivel nekem ettől is kevesebb volt, ezért elég lassan haladtunk a dologgal. Már azzal is rengeteg idő ment el, amíg az angolul nem beszélő személyzetnek elmagyaráztuk, hogy kik vagyunk, miért jöttünk és végre felkísértek minket a tetőjáróra (ennek egyébként most kerestem meg, hogy mi a magyar jelentése, mindenki csak catwalk-nak hívja). Összedugtuk a fejünket ott fent, s miután lokalizáltuk a kameráinkat, valahogy kibogoztuk, hogyan is kell ezeket szakszerűen leszerelni és nagyjából úgy 7 órányi munka után 15 km-el a lábunkban ez sikerült is. Első küldetés teljesítve, büszke is voltam magamra, bár akkor azért kicsit leereszkedtem a földre, amikor a kollégám elmondta, hogy ezt a melót egy tapasztaltabb csapat 3 óra alatt lezavarja.

Rohadt fáradtak voltunk, de mivel nem hagyott nyugodni, hogy itt a hotel Sevilla belvárosától pár percre, erőt vettünk magunkon és megnéztük a várost. Már este 6, de még mindig 40 fok - ja igen, Sevilla a szárazföldi Európa legmelegebb éghajlattal rendelkező városa. Nem is bírtuk sokáig a menetet, elsétáltunk a katedrális mellett, amiről megtudtuk, hogy a világ egyik legnagyobbika, onnan meg elgyalogoltunk még a híres Plaza de España-hoz. Ez egy lélegzetelállító tér, de itt már annyira fáradt voltam, hogy nem igazán tudtam kellő módon felfogni, hogy hol is vagyok éppen.

A java még csak ezután jött. Másnap reggel leparkoltunk a Real Betis stadionjánál és közültük a portán, hogy jöttünk telepíteni. Lelkesen fogadtak, a helyi stadion menedzser pedig gyorsan körbe is vezetett minket a stadionban, hogy tudjuk mit merre találunk. Korábban már használtuk itt a rendszert, tehát ki volt építve a kábelezés és a kamerák állványzata is, nekünk annyi volt a dolgunk, hogy felszereljük a kamerákat, beröffentsük az elosztó dobozokat, nap végén pedig koktéllal a kezünkben nézzük meg az andalúz naplementét. A dolgok viszont nem mentek ilyen könnyen. Az Estadio Benito Villamarín egy nagynak számító aréna, de nem mai darab, ebből adódóan pedig meglehetősen érdekes megoldásai vannak. Mind közül a legérdekesebb talán a tetőjáró, ami 3 különálló részből áll és a legfelső szintekhez van hozzárögzítve acéllábakkal. Mikor ott álltunk a lábainál, a kollégám ki is jelentette, hogy ő oda fel nem megy, szóval rám hárult a megtisztelő feladat.

Hevedert fel és indulás! Fura érzés volt oda felmászni. Mintha az egészet csak a szentlélek tartaná egyben, s ehhez jött még az enyhe szél is, ami ide-oda döntögette a konstrukciót. Ott fent pedig lenézel a lábad alá és alattad a nagy semmi. A kameráink háromnegyedének ezeken a tetőjárókon voltak a tartói, szóval a nap nagy részében itt lóbecoltam, mindezt a 40 fokban. Ja, és mindezt kaja nélkül, mert kései ebédet terveztünk délután 2-3 körül, de a siesta miatt egy árva vendéglátó helyiség sem volt nyitva a közelben, szóval ezt megszívtuk. Majdnem este 10 volt már, mire végeztünk és nagyon régen éreztem magamat annyira fáradtnak, mint aznap.

Hétvégére szabadot kaptunk, szóval volt időnk bejárni a várost, de napközben szinte végig a hotelben voltam kinyúlva és csak estefelé merészkedtem ki, mert az a hőség, ami ott volt, az már nem nekem való. A katedrális mellett azért random összefutottam egy szembejövő ismerősömmel, aki épp andalúziai körúton volt a barátnőjével. Nem tudom, hogy mennyi a valószínűsége ezeknek a tök véletlen találkozásoknak külföldi helyeken, de velem ez már megtörtént többször is - egyszer például New Yorkban, szóval félelmetes.

A Betis stadionjában még 2 napot töltöttünk el, ami főleg a kameráink beállításával telt. Minden egyes kamerának meg van adva, hogy pontosan milyen szögből figyelje a kaput, a végén pedig labdával is teszteltük a rendszert. Pipa. Volt 3 nap szabadom ezután, ami alatt hazarepültem egy esküvőre, majd pedig repültem is Portóba. Itt ismét összeszedett a kollégám a reptéren, és elvezettünk a közeli Bragába, ahol egy teljesen más feladat várt minket.

Ahhoz, hogy a gólvonaltechnológia bevethető legyen éles meccseken, át kell menniük egy komplex és részletes tesztelési folyamaton. Ezt a tesztsorozatot egy sporttechnológiai cég hajtja végre minden egyes stadionban, a sikeres tesztek végén pedig használati engedélyt (licenc) kap a rendszer, ami egy teljes évre szól. Amikor ez a licenc lejár, újra kell csinálni a teszteket. Ezeknek a teszteknek az oroszlánrészét a nyári uborkaszezonban csináljuk, hisz a jelenlétünkkel ekkor okozunk a legkevesebb felfordulást a stadionoknak. Bragában is egy ilyen teszt várt ránk - a feladat az volt, hogy a furgonunkat (ami egy munkaállomás is egyben a meccsek alatt) csatlakoztassuk a stadionban lévő rendszerünkre, beállítsunk mindent és meccskész állapotban várjuk, hogy a tesztet végigcsinálja a cég.

A bragai városi stadion egy nagyon érdekes koncepció. Ő a különc gyerek az osztályban. Egy nagy sziklafal oldalán helyezkedik el, és szerintem egy mérnöki csodának számít. Szinte előttem van a jelenet, ahogy a tervezőt heccelik egy buliban, hogy "- Héj, tutira nem mersz ide egy stadiont felhúzni!", ő meg erre "- Fogd meg a söröm!". Ahogy megyünk fel a lifttel a szintek között, konkrétan sziklák között megy a lift. Hihetetlen. Bragában kaptunk magunk mellé egy tapasztaltabb kollégát is és hárman együtt gyorsan bepöccentettük a rendszert, a teszten pedig minden rendben is ment. Tűpontos a rendszer.

Innen az utunk Portóba vezetett, de előtte még megnéztük a Bom Jesus do Monte-t, ami egy hegy tetején lévő templom kerttel, rengeteg lépcsővel és egy páratlan kilátással a kisvárosra. Portóban szintén tesztelni kellett, én pedig alig tudtam elhinni, hogy hamarább jutok el az ősellenség stadionjába, mint az Estadio da Luz-ba. Nem titok, hogy nagy Benfica szurkoló vagyok, így ez a portugál túra végig különleges volt a számomra, de abszurd volt ott állni az Estadio do Dragao gyepén. Ha tudták volna, hogy kit engedtek be, biztosan morcosak lettek volna. A Benficás tetkómat azért nem rejtegettem, lássák csak, hogy beszivárgott az ellenség. A teszt természetesen sikeres volt, nekem pedig volt időm összefutni egy Portóban élő ismerősömmel, aki tartott egy gyors városnéző túrát és a helyi gasztronómiát is bemutatta. Egészen felemelő érzés végigsétálni I. Lajos király hídján és elmerülni a kilátásban, amit a Douro folyó meredek partján lévő történelmi városrészek látványa nyújt. A csapat nem a szívem csücske, de a város szép, ezt meg kell hagyni.

Mielőtt továbbindultunk, kötelezőnek éreztük, hogy megálljunk strandolni egy jóféle homokos tengerparton, erre pedig Matosinhos partja megfelelőnek tűnt első blikkre a térképen. Alig vártam, hogy megmártózzak a tengervízben, de azt nekem nem mondta senki, hogy Portugáliában az óceán vize nagyon hideg még nyáron is. Mit hideg? 17 fokos volt a víz aznap és lehet, hogy pudingvérűnek néztek, de a nagy mártózásom vége az lett, hogy csak bokáig merészkedtem be a kollégámmal ellentétben, aki úgy úszkált a hideg vízben, mintha természetes lenne.

A végső úticél Lisszabon volt. A város, ami szívemnek oly kedves. Oly régóta akartam már ide eljutni és végre megadatott. A teszt, amire érkeztünk ugyan a Sporting stadionjában volt esedékes, de lefoglaltam egy stadiontúrát a Da Luz-ba, hiszen ide muszáj volt benéznem. Biztosan van valami szubjektív romantika részemről az egészben, de csodálatos ez a stadion. Ott állni a gyep mellett és csak bámulni, elrévedni... Leírhatatlan, és akkor még nem is tudtam, hogy másfél évvel később még gólt is fogok itt rúgni.

Másnap a helyszín az Estadio José Alvalade. A városi rivális tarka arénája alig 2 kilométerre a miénktől. Lépegetek a tetőjárón és azon gondolkodom, hogy ha valaki nekem fél éve azt mondja, hogy ezeknek a stadionoknak a tetején fogok mászkálni nem sokára, akkor valószínűleg arcon röhögöm. Itt volt némi fennakadásunk a felkészülés során két rakoncátlankodó kamerával, de a teszt maga végül simán ment, én pedig úgy szálltam fel a hazatartó repülőre, hogy felkészültnek éreztem magam. Spoiler: Nem voltam az.