A borzalmasan zsúfolt nyári telepítésdömping után megkezdődtek végre a főtáblás meccsek, az én első utam pedig Isztambulba vezetett a Fenerbahce meccsére. Harmadjára jártam most a török metropoliszban, de az előző két alkalommal a Galatasaray meccsein dolgoztam, így örültem, hogy felfedezhetek egy újabb helyszínt, ráadásul lehet menőzni, hogy átléptem az ázsiai oldalra, ugyanis a Sükrü Saracoglu (aka Ülker Stadion) a túloldalon leledzik.
Kadiköy a neve annak a városrésznek, ahol a Fenerbahce stadionja található, és egy egészen más kávéház. A Galatasaray otthona az európai oldalon van, kint a város szélén, távol a nyüzsgéstől és mindentől, ami Isztambult azzá teszi, ami. Kadiköy viszont színes, lüktető, zsúfolt, de nem úgy értve, hogy az embernek tömegundora lesz, hanem épp ellenkezőleg. Ez pedig már rögtön szembejött, amint a metróról feljöttem a felszínre. Rögtön elém tárult a Boszporusz torka, annak hatalmas hajóforgalma, felettük a sirályok, amiket mindig annyira jó hallani, hiszen tudod, hogy közel a tenger. A téren rengeteg ember, diákok, turisták, utcazenészek, járókelők és árusok, akik ezúttal nem nyomulnak, hanem tudomásul veszik, hogy a nem, az nemet jelent. Ahogy megyek a hotelem felé, szűkülnek az utcák és színesednek az épületek. Ez egy teljesen más Isztambul, mint amit az előző két alkalommal láttam. Egészen megkedveltem, hogy őszinte legyek.
A meló másnap reggel kezdődött a stadionnál, azaz kezdődött volna, de kisebb káosz alakult ki a TV-nek kijelölt helyen, ugyanis nem került megerősítésre időben a végső parkolási rend. A kamionok és a furgonok ott tömötrültek és velünk együtt várta mindenki, hogy jöjjön egy ámen és végre elkezdhessünk dolgozni. Végül egy két órás csúszással, nagyjából délelőtt 11 körül foglalták el a furgonjaink a helyüket és ezután csaphattunk csak bele a lecsóba. Innentől aztán felpörögtek a dolgok, és ahogy beindult minden, fogtam is magam és megmásztam a stadiont, hogy beállítsak 4 kamerát, meg gyönyörködjek kicsit a kilátásban. Ó, de még milyen kilátásban! Megfordultam már jópár stadion tetején, de ez top 3-as. Az embernek kedve támadna leterítenie egy szőnyeget a szervízjárdára és piknikezni egyet, közben pedig elmerengeni a Boszporusz nyújtotta látványon.
Maga a stadion egyébként nem egy hatalmas, kolosszális aréna, de az elhelyezkedése, meg aztán később (ahogy megtelik szurkolókkal) az atmoszférája teszi különlegessé. Elmegyünk ebédelni és már látjuk, hogy a katonák és a készenléti rendőrök készülődnek, pedig a meccs csak holnap lesz. Ezek itt nem viccelnek. A környéken egyébként minden sötétkék-sárga és Isten, vagy Allah irgalmazzon annak, aki a Besiktas, vagy a Galatasaray színeiben mutatkozna. Meg se kíséreli senki. Este beülök egy utcaszéli kebaboshoz, aki rögtön barátkozni akar, ahogy megtudja, hogy magyar vagyok. Vagyis hát nem akar, ő már konkrétan a barátjának gondol, hiszen mi, mint mondja, rokon népek vagyunk és a történelmünk is közös. Jót beszélgetek vele, de nem említem neki, hogy nálunk otthon nem pozitívan közelítik meg a közös történelmet. A kezdeti gyors ismerkedés után aztán a foci a téma és megpróbál rávenni, hogy Fenerbahce drukkoló legyek, mert hiszen a világ legjobb klubja. Tudta ezt Dzeko, meg Tadic is, azért jöttek ide. Nem! Nem levezetni!
Másnap reggel aztán már nem egyszerű bejutni a stadion területére még úgy sem, hogy ott dolgozunk és igazolványt mutatunk fel. Először az utcán néznek át minket, majd pedig a kapunál is - itt már részletesebben. A készenlétisek meg a katonák most már nagy erőkkel vannak kint. Páncélautók, vízágyúk bekészítve. Ezek tényleg nem viccelnek.
Bent aztán elkezdődnek a szokásos kötelező tesztek, de nincs izgalom, mert minden megfelelően működik. Estére megérkezik a pizza, amit a kollégák társaságában fogyasztok el, miközben nézzük, ahogy az erők kísérik a sötétkék-sárga tömeget. A játékosok bemelegítésénél még gyorsan bemegyek a stadionba, hogy magamba szippantsam az atmoszférát. Már ekkor olyan hangosak a szurkolók, hogy megjelenik a libabőr, pedig Dzeko még csak a bólyák között szökdécsel. A vendégszektorra tekintve megsajnálom azt a 40-50 USG szurkolót, akik szerintem a megszólalással sem próbálkoznak.
Visszasétálok a furgonba, leülök a gólvonaltechnológia mögé és felveszem a meccspózt. Az első félidőben meglepő módon a vendégek dominálnak, de így is a hazaiak szerzik meg a vezetést. Izgalmasnak nem mondható az első rész, viszont a második félidő közepe felé beindulnak az események. Piros lap mindkét oldalon, aztán a Fener növeli az előnyét, majd a vendégek szépítenek a legvégén. Jó ez, de minél több az incidens, nálunk ez annál több archiválnivalóval jár. Ez van.
A lefújást követően megnézzük a kivonuló tömeget, majd elkezdjük a pakolászást. Nagyjából este 11-re végzünk is. A többieknek még arra is van erejük, hogy beüljenek egy sörre, de nekem már nincs. Szégyenszemre visszavonulok a hotelbe. Lehet, hogy öregszem?