Szebb helyen azt hiszem nem is kezdődhetne a történet, mint egy Európa-bajnokságon. Valahogy mindig is ezek a tornák álltak hozzám a legközelebb. Kisgyermekként a 2000-es foci Eb által szippantott magába a labdarúgás világa (Angol-Portugál 2:3 megvan?) és valahogy az öreg kontinens viadalait mindig is jobban élveztem a világbajnokságoknál. Egy szó, mint száz, talán még Andersen sem kezdhette volna szebben a meséit, mint ahogy az én sztorim indult.
A valódi szakmám Angol-Töri tanár, de egy évnyi tanítás után rájöttem, hogy nem ez az én utam. Egyrészt nem akartam éhbérért dolgozni, másrészt meg úgy éreztem, hogy az élet túl rövid, a világ pedig túl nagy ahhoz, hogy egy falusi általános iskolában ragadjak. A folyékony angolom miatt könnyen tudtam elhelyezkedni a multicégek világában, itt aztán le is húztam 6 évet, de aztán elkezdtem érezni, hogy a lelkem segítségért kiált. A Covid és a kötelező home office aztán végleg feltette a pontot az i-re. Tudtam, hogy váltanom kell, méghozzá azonnal. Fel is mondtam, mindezt pedig úgy, hogy nem tudtam hogyan és merre, csak azt, hogy mennem kell.
Kb. másfél hónapnyi intenzív keresgélés és állásinterjúzás után akadtam rá a jelenlegi helyemre. Elolvastam a hirdetést és csettintettem: "Bakker, ezt nekem találták ki!"
Ahogy a bevezetőben is írtam, kisgyerekkoromban szippantott be a focivilág, és ahogy sok ezer gyereknek, nekem is az volt az álmom, hogy válogatott focista leszek. Akarat az volt, de tehetség az nem annyira, szóval a megyei szinteknél nem jutottam feljebb, huszonévesen pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy ebből már nem lesz világbajnoki trófea magasba emelése a magyar himnusz alatt. Mondanom sem kell, hogy mennyire örültem, amikor felvettek ehhez a céghez, hiszen ezzel, ha nem is labdarúgóként, de bekerültem a labdarúgás vérkeringésébe.
Zökkenőmentes viszont nem volt a dolog, hiszen (akkor még) a menyasszonyommal nagyban készülődtünk a pár hónapnyira lévő esküvőnkre, ez a meló meg... hát hogy is mondjam... egy feleség nem épp olyan munkát képzel el a férjének, akivel családot készül alapítani, ahol majd a családfenntartó a nyakába veszi Európát és mindezt nélküle. Épp ezért érzem magam nagyon szerencsésnek, hogy meg tudtuk beszélni és ha nem is ujjongva, de elfogadta ezt az egészet. Nagyon szeretem őt!
Vissza a tárgyra. Nagy izgalommal vetettem bele magamat az új melóba, megismertem az új kollégákat, akikkel tréningek tömkelegén evickéltünk végig, hogy elérkezzünk a betanítás utolsó fázisába, ami annyiból állt, hogy az Eb csoportmeccsei alatt testközelből figyelhettük meg, hogyan is fog majd kinézni egy "átlagos" munkanapunk a bevetési helyszínen, tehát a stadionban. Hatan voltunk újoncok és mindnyájunkat beosztottak valamelyik stadionhoz. Számomra Bukarestet dobta a gép, s noha el tudtam volna képzelni ennél egzotikusabb helyszínt is, a lelkesedésem nem csökkent.
Bukarestben ez fogadott. A stadion nagyon szép, tényleg ámulatba ejtő az egész, de non-stop esett az eső. Mi az, hogy esett? Néha akkora záporban zúdult ránk az égi áldás, hogy az kezdett jobban hasonlítani Atlantiszra, mint egy Eb helyszínre. Az első csoportmeccset majdnem halasztani is kellett, mert a pálya 2 órával a kezdőrúgás előtt még így nézett ki, mint a képen. Az osztrák focisták kifutottak a gyepre, de edzés helyett csak hason csúszó gólörömöket gyakoroltak, majd pedig csurom vizesen visszaballagtak az öltözőbe.
Ja igen, a meccsek. Ebben a stadionban rendezték az Ausztria - Észak-Macedónia (3-1), Ukrajna - Észak-Macedónia (2-1) és az Ukrajna - Ausztria (0-1) csoportmeccseket. Nem épp azok a meccsek, amelyekkel el lehetett adni a tornát, de én akkor is végtelenül szerencsésnek éreztem magamat, hogy ott lehetek és a része vagyok ennek az egésznek. Ha munkanap volt, akkor szorosan a mentorom sarkában nyomultam, és próbáltam magamba szívni a lehető legtöbb tudást, szabadnapjaimon pedig igyekeztem felfedezni a román fővárost. Az itt töltött 2 hét alatt összesen 4 szabadnapom volt, ami bőven elég az ilyesmire.
A képen a román parlament látható, amely a világ egyik leghatalmasabb épülete. A megalomán Ceausescu építtette és pontosan úgy is néz ki, mint egy diktátor épületben újragondolt egója. Nagy, túlzó, de legalább jó csúnya is. Előtte egy végtelennek tűnő sugárút nyúlik, összevissza díszítve szökőkutakkal, amiket sosem volt alkalmam teljes pompájukban látni, mert nem működtek. Pontosabban fogalmazva működtek, de ahogy egy helyi kolléga állította, spórolni kell, szóval nem spriccelnek feleslegesen akármikor.
Maga a város képe egyébként hasonlít Budapestre, csak egy kicsit keletibb az egész. Indokolatlan kábelkötegek lógnak mindenhol a falakból, több a Dacia és több az agresszív, folyton dudáló sofőr. Mégis valamiért nagyon hangulatos az egész, én legalábbis élveztem sétálgatni a belvárosban. Külön hangulatot adott az egésznek, hogy lépten-nyomon osztrák, ukrán és észak-macedón drukkerekbe lehetett futni. Utóbbiak voltak talán a legnagyobb extázisban, nekik ez életük kalandja volt.
Ha így visszatekintek az egészre 3 év távlatából, akkor a meccsekre már alig emlékszem, ami elsősorban azért lehet, mert annyira koncentráltam a tanulásra, hogy az minden mást háttérbe szorított. A gólvonaltechnológia telepítése, kalibrálása és működtetése a feladat, ami nem egy egyszerű történet. A néző a tévében annyit lát az egészből, hogy van egy kérdéses szituáció, a bíró pedig mutogat az órájára, hogy gól volt, vagy nem. Azt a jelet a szoftver küldi az órájára, aminek a stadionban telepített kamerák a szemei. Ha a labda teljes terjedelmével akár egy milliméterrel is áthalad a gólvonalon, akkor a rendszer már jelez is. A tévénéző a kérdéses szituáció után egy speckó visszajátszást is láthat, ahol a valós felvétel van kombinálva egy animációval - ezek is mi vagyunk.
Mikor Bukarestbe érkeztem, még csak elméletben ismertem a rendszert, itt viszont 3 meccsen át követtem figyelemmel a működtetését, a harmadik meccsen pedig már kisebb feladatokat is kaptam. A csoportkörök végére úgy ültettek fel a hazatérő repülőre, hogy levizsgáztam, a következő bevetésen pedig már én kezelem a rendszert. Mély víz.
A valahol bennem szunnyadó töritanár énem még tett egy kétségbeesett próbálkozást és elrángatott, hogy nézzem meg Ceausescu egykori villáját, ha már itt vagyok, én meg rábólintottam. Villának villa, de kívülről olyan az egész, mintha a 70'es, 80'as évek szürke szoci kockaházai frigyre léptek volna egy mediterrán Don Juan rezidenciájával, szerelemgyerekük pedig ott állt előttem az esős Bukarestben, és mintha csak azt sóhajtozta volna: "Miért? Kinek ártottam?" Belülről pedig pontosan olyan, amilyennek egy kelet-európai diktátor házát elképzeljük. Ízléstelenül giccses.
