Idei harmadik vizitem Varsóba vezetett, ahol a Szuperkupát rendezik majd augusztusban. Ez az a mérkőzés, ahol a Bajnokok Ligája és az Európa liga győztes vív meg egymással. Általában szeretik olyan stadionokba kiszervezni ezeket a finálékat, amelyeket nem klubcsapatok birtokolnak (persze ez sem feltétel), idén pedig a varsói nemzeti stadion, név szerint a PGE Narodowy lesz a házigazda.

Jól emlékszem még a 2012-es lengyel-ukrán közös rendezésű Eb-re, ahol ebben a stadionban játszották a nyitómérkőzést Lengyelország és Görögország között. Bámultam a montázsokat meg a légi felvételeket a vadiúj stadionról és irigykedtem, hogy nálunk miért nincsenek ehhez fogható arénák. Álmomban sem sejtettem volna még akkor, hogy egyszer majd én fogom ide megtervezni a gólvonaltechnológiát meg a félautomata lesrendszert.

Egy nagyon rövid túrát terveztem a helyszínre. Szerda reggel 10:30-ra voltam hivatalos a stadionba, és találtam egy reggel 6:20-kor induló gépet. A terv az volt, hogy kényelmesen megérkezem, kora délutánra letudom a vizitet, utána pedig találkozom a városban a legjobb barátommal, aki ide nősült pár éve. Vele majd iszogatunk, meg nosztalgiázunk késő estig, másnap kora reggel pedig már röpülhetek is haza.

Igen ám, de azzal az aprócska ténnyel nem számoltam, hogy valószínűleg hullafáradt leszek, erre pedig a kisfiam is rásegített, aki nem igazán akart aludni indulásom éjszakáján, így hát én sem aludtam. Hajnali 3:30-kor már vezettem a reptér felé. Amikor kelt fel a nap, én már a ferihegyi váróteremben vártam, hogy felszállhassak.

Egy hideg, nedves és ködös Varsóba érkeztem meg kb. reggel fél nyolcra és noha nálunk sem volt épp azokban a napokban szép tavaszi idő, itt azért úgy éreztem, hogy visszamentem az időben két hónapot.

Jártam már többször is a városban, láttam a felhőkarcolóit meg a város jelképének számító Kultúra és Tudomány Palotáját, most pedig megcsodálhattam mindezeket ködbe burkolózva. Egy gyors fotóra azért megálltam, de alig vártam, hogy valahová beülhessek egy kávéra, amivel kihúzom majd a munkanapot valahogy.

A stadionban aztán meg kellett találnom a termet, ahol a meetingünk kezdődött, ami nem volt könnyű, mert ez egy hatalmas létesítmény, plusz aznap több rendezvényt is tartottak ott. Ha lett volna időm, akkor akár beülhettem volna egy motivációs előadásra is arról, hogyan gazdagodjak meg gyorsan valami kimondhatatlan nevű termékbe fektetve (nem piramisjáték, áh ez neeeem), de talán majd máskor.

Némi ténfergés és pár útba igazítás után megérkeztem a terembe, ahol aztán neki is láttunk a világmegváltó dolgoknak, vagy legalábbis azok tervezésének. Nem könnyű a feladat. Ebben a stadionban még nemhogy gólvonaltechnológia, de még videóbíró sem volt, szóval mindent zéróról kellett megálmodni. Az UEFA képviselői megmutatták, hová szeretnék a monitort (amelyen a bíró meg tudja nézni a VAR által vizsgált eseteket) a többit pedig rám, illetve a stadion vezetőségére bízták. Indulhatott is a stadion körbejárása.

Az arénának az az érdekessége, hogy nem tartozik a leghatalmasabbak közé (58 ezer férőhely), ha viszont ott áll az ember a pálya szélén akkor mégis egy robosztus, gigászi építménynek tűnik. Talán a tetőszerkezet kialakítási teszi ezt, meg a hatalmas négyoldalú kijelző, ami a fedett tetőrész közepén helyezkedik el.

A futballpálya helyén csak a sima barna föld, meg egy-két munkagép. Azt mondják, hogy itt év közben nem igazán rendeznek futballmeccseket, inkább a koncertek, autóversenyek meg mindenféle egyéb rendezvények veszik birtokukba az arénát. A dolgomat ez nem könnyíti meg, mivel a gólvonalat legalább szeretném látni ahhoz, hogy be tudjam lőni a kameráink telepítési pontjait. Sebaj, kreatív leszek. Második számú nehezítő körülmény, ami már egy keményebb falat: a kábelvezető csatornák több ponton is már be vannak falazva, ráadásul azokon az emeleteken, ahol a kameráink elhelyezése szóba jöhet, nincs semmiféle kábeltálca vagy kábelcsatorna, tehát azt majd nekünk kell kivitelezni. Ez nem kis meló.

Délután kettőre végzünk, lejártam a lábam, de megálmodtam a rendszert. A stadion vendége vagyok egy finom ebédre, magamba dobok egy dupla kávét a barátom pedig már ír is, hogy vár a belvárosban. Mikorra elvonatozunk hozzá és elkezdünk belemélyedni a sztorizgatásokba, addigra a testem már lengeti a fehér zászlót. Megerőszakolom magam, átlendülök a holtponton és beszélgetünk kb. este 9-ig. Na ekkorra már KO.

Másnap reggel fél hatra már a varsói reptéren, délben pedig otthon.

 - Csak egy napig voltam távol, gyorsan megjártam, igaz? - mondom a feleségemnek, titkon valamiféle vállveregetést várva.

- Két napig. Ha hazaesel, akkor egy napig még használhatatlan vagy a fáradtság miatt.

Igaza van.