A Covid - bár már lecsengőben volt - még nem múlt el teljesen. A világ elkezde ismét megnyitni a kapuit, s noha a legtöbb országban még szigorú szabályok voltak érvényben, utazni már lehetett. Kötelező tesztelések, oltásról szóló igazolások, kérdőívek kitöltése - országa válogatja, hogy hová mi kellett a belépéshez. Ilyen időszakban jött a lehetőség, hogy dolgozhassak a klubvébén, amit abban az évben Abu Dhabiban rendeztek meg.

Egy ilyen tornán dolgozni nem 3-4 napos történet. Az előkészületekkel együtt 3 hetes kintléttel kellett számolnom, ami sem nekem, sem pedig a feleségemnek nem volt egyszerű. A kiutazás előtt másfél héttel koronás lettem és úgy tűnt, hogy nem lesz a kiküldetésből semmi, de 2 nappal az indulás előtt negatív lett a tesztem, így végül útnak indulhattam. Zurichben szálltam át és onnan még nagyjából 5 órát repültem a 90 százalékban üres gépen, hogy éjfél körül landoljak a januári 30 fokban. A 3 hétig otthonomul szolgáló hotel nem volt rossz. Az az igazi csili-vili fajtából való, tetőn wellness-részleg, panorámás edzőterem meg minden, amit a magamfajta parasztgyerek sokszor látott már a filmekben korábban, de elkönyvelte amolyan úri huncutságnak. 

A tornán 7 klubcsapat indult és 8 meccs került megrendezésre 2 stadionban. Én a gólvonaltechnológiáért feleltem a kisebbikben (Al-Nahyan), így a kevésbé vonzó meccseket is én kaptam. 5 napunk volt telepíteni a rendszereinket, ebből két napig besegítettem a Mohammed Bin Zayed stadionban is. Ezek a napok kemény fizikai munkával teltek és az volt a szép az egészben, hogy végig maszkot kellett viselni még a szabad levegőn is. Három naponta kötelesek voltunk Covid teszteken részt venni, amelynek eredményei egy appra érkeztek. Ha az appban zöld volt a profilod, akkor mehettél mindenfelé, dolgozhattál, táncolhattál a homokban meg amit akartál, de ha piros, az azt jelentette, hogy Korona bácsi kölcsönvette a testedet egy időre és a szobád ajtaja lett onnantól a végállomás. Nekem szerencsére végig zöld maradt a profilom.

Az első meccsem az egyiptomi Al Ahly és a mexikói Monterrey csörtéje volt. Itt volt alkalmam készíteni egy pöpec gólvonal lassítást, amit aztán a TV is átvett, a meccs viszont nem volt túl izgalmas, bár meglepetésre az Al Ahly jutott tovább az elődöntőbe. A meccs után 2 szabadnap következett. A terv az volt, hogy elmegyünk a Ferrari World-be, de ez végül elmaradt, mert győzött a fáradtság. Mindegy, a hotel tetején jacuzzizás se rossz program. Másnapra beiktattunk még egy kisebb városnézést is, de főleg a tengerparton lazultunk, miután rájöttünk, hogy ebben a városban nincs semmiféle látnivaló.

A második meccsem a brazil Palmeiras és az Al Ahly közt zajlott le, amit a brazilok nyertek 2-0-ra így pedig döntőbe jutottak, rá következő napon pedig "vérremenő" csata zajlott az ötödik helyért (Monterrey - Al-Jazira 3:1).

Az utolsó meccsem előtti estén sikerült elrontanom a gyomromat egy sushi éttermben, este pedig egy nagy robbanás zavarta meg a feleségemmel zajló telefonbeszélgetésemet. Nem láttam semmit a szobám ablakából, nem sokára viszont arra lettem figyelmes, hogy valami ég a szomszédos épület tetején és egyre több rendőr, meg mindenféle egyéb szirénázó autó érkezik. Lementem a lobbyba, ahol ekkorra már összegyűlt egy kisebb tömeg, de senki sem tudott semmit. Ahogy kimentem a hotel elé, azt láttam, hogy a sok rendőrön kívül csak két civil álldogál a járdán. Odamentem hozzájuk, de még mielőtt megszólítottam volna őket, már zavartak is vissza a hotelbe, mondván ők is csak érdeklődtek, erre elvették az útleveleiket. Feltűnésmentesen hátra arc és iszkiri fel a szobába. Utólag kiderült, hogy a yemeni hutik dróntámadása volt ez, amit a helyiek igyekeztek gázrobbanásként tálalni. Állítólag szerencsére senki sem sérült meg. Remélem tényleg így volt.

Ez a "kis" incidens nem állt a torna útjába, hátra volt még két mérkőzés. Én a harmadik helyért folyó csatába öltem munkaóráimat (Al-Hilal - Al Ahly 0:4), a meccs végét jelző sípszó után pedig őrült pakolásba kezdtünk, amivel éjfélig meg sem álltunk. Jött a hír, hogy a Chelsea természetesen behúzta a trófeát a második stadionban, így a világ rendje nem billent ki egyensúlyából.

Az utolsó napom aztán még további fáradhatatlan pakolással telt, majd könnyes búcsút vettem a kollégáktól és még egyszer utoljára felzarándokoltam a jacuzzihoz, hogy széthajszolt testem egy kis nyugalomra leljen. 

A hazafelé tartó gépen integettem a felülről rohadt menőn kinéző Ferrari World-nek, majd pedig elkezdtem ébresztgetni a három hétig nyári álomba kényszerülő kabátomat. Vissza a mínuszokba.