A selejtezők után 2022 szeptemberében megkezdődött a második szezonom, ahol a meccseken gólvonaltechnológia helyett immár a VAR került a feladatköreim közé. Nem volt önfeledt az örömöm, mert hiányzott a gólvonaltechnológia. Úgy éreztem, hogy a legrosszabbkor jött a váltás, mert amire kitanultam a rendszer csínját-bínját és végre elkezdtem igazán élvezni, amit csinálok, akkor lettem ebből kiragadva és akkor kaptam valami teljesen mást, ami nem mellesleg egy hatalmas falatnak bizonyult. Siránkozásra viszont nem volt sok idő, a csoportkörökre elkészült a beosztás és kiderült, hogy ez az ősz Skandináviáról fog szólni számomra.

HJK Helsinki - Real Betis (0-2)

Két nappal korábban utaztam a szokásosnál, mert meccs előtt FIT tesztelni is kellett. Vasárnap késő délután, egyenesen a reptérről érkeztem a stadionhoz, ahol épp akkor fejezték be a gólvonaltechnika telepítését. Úgy gondoltuk, hogy melózunk még 2-3 órát, hogy ezzel is levegyük a terhet magunkról másnapra. A csapat otthona a Bolt Arena, ami közvetlenül a híres Olimpiai Stadion mellett törpül el a maga 10 ezer fős befogadóképességével. Előny viszont, hogy minden közel van és könnyen megközelíthető a stadionon belül. Amikor egy nagyon kicsi stadionban dolgozunk, akkor néha fokozottan kreatívnak kell lenni, így történt meg például az, hogy a fő elosztó dobozunk (erre csatlakoztatjuk a furgont) a jegyárusító butik belsejében volt. Ezzel amúgy nincs baj, de ha közvetlenül a meccs előtt nagyban megy a jegyosztás, akkor megnehezíti a munkát. Érkezésemkor egyébként ificsapatok meccseltek a helyszínen.

A másnapi melót és a FIT-re való felkészülést valóban megkönnyítette az előző napi pár óra, így hétfőn délután 5 körül már végezni tudtunk és mardt egy kis időnk arra, hogy felfedezzük a belvárost. Én a katedrálist szerettem volna mindenképp megnézni, szóval arra vettük az irányt, út közben pedig feltérképeztük a vacsoránk potenciális helyszíneit. Katarzisra számítottam, ahogy megérkeztünk a térre, ahol a katedrális található, de ez valahogy elmaradt. Álltam ott és néztem a hatalmas épületet, közben pedig arra gondoltam, hogy szép-szép, de most már menjünk tovább, ami kicsit megijesztett és azon kezdtem el tűnődni, hogy miért nem tudom értékelni és megélni ezeket a dolgokat jobban? Idejövünk, vetünk rá néhány pillantást, lövünk pár képet és irány tovább. Az oka talán a tény, hogy egy munkanap végén vagyunk ilyenkor és nincs sok időnk ilyesmire, na meg az is, hogy az agyam már a következő napot boncolgatja. 

A FIT másnap gond nélkül lement és koncentrálhattam teljesen a VAR-ra. Az volt a szerencsém, hogy a Unit Managerem egy nagyon tapasztalt srác volt, aki mindig segített, ha elakadtam valahol. Szerdán még eltöltöttünk egy hosszú napot a helyszínen, este pedig a VAR-t is teljeskörűen leteszteltük. Az ilyen teszteken két segítő önkéntes leszimulál egy leshelyzetet a pálya egyik oldalán, egy büntetőt érő szabálytalanságot pedig a másikon. Ezt több szögből visszanézzük és kiküldjük a pálya melletti monitorra is. A nap sztorija az volt, hogy amíg az UEFA képviselője a monitoron nézte az incidenst, addig egy szemfüles fiatal átugrotta a kerítést, beszaladt a pályára és meglógott az egyik hivatalos meccslabdával. Tarthatatlanok az állapotok Helsinkiben.

A meccs gond nélkül lement és kiderült, hogy hatalmas a különbség Finnország legerősebb csapata és egy spanyol középcsapat közt, természetesen az utóbbi javára. A 0-2-es végeredmény a hazaiak számára volt hízelgő.

Észtország - Málta (2-1) / Nemzetek Ligája

A válogatott szünet alatt most Tallinnba küldtek, ahol talán a legkellemesebb csalódás ért addigi utazásaim során. Tudtam, hogy nem a Balkánra megyek, de Észtország mégicsak a Szovjetúnió része volt egészen 1991-ig, ami azért alaposan ott tudja hagyni a bélyegét egy országon. Nos, ez Észtországon legfeljebb egy-két emlékműnél látszik csak. Annyira tiszta, szép és modern a fővárosuk, hogy nem győztem ámulni. Mivel koradélután érkeztem, a stadionba pedig csak másnap reggel tudtunk menni, ezért volt egy fél napom arra, hogy felfedezzem a várost, és mivel Tallinn nem túl nagy, ezért nem volt lehetetlen a küldetés. A hangulatos, középkori időket idéző óváros megintcsak lenyűgözött, ahogy az ételkiszállító robot is, ami elhajtott mellettem a járdán és akkor még nem is tudtam, hogy mit látok. Úgy nézett ki, mint egy négy keréken guruló hűtőtáska és csak azután tudtam meg, hogy mi az, miután rákerestem a neten. Arra tudtam csak gondolni, hogy ezt Pesten az első kanyarja után feltörné valaki.

A. Le Coq Arena - így hívják a stadiont, ahol dolgoztunk. Az ország legnépszerűbb söre a főszponzor és a válogatotton kívül a Flora Tallinn játssza még itt a hazai meccseit. A 14 ezres aréna a legnagyobb és legmodernebb az országban, de egy kis országról beszélünk, ahol sosem a foci volt a legnépszerűbb sport. Most sem égett nagy focilázban a város. Ketten voltunk egy szerb kollégámmal és a mai napig úgy gondolom, hogy a legnehezebb és legstresszesebb melóm volt ez. Na nem azért, mert a világ szeme erre az összecsapásra figyelt, hanem mert a meccsnap délutánján lehalt a hálózatunk és meccs előtt 1 órával jártunk már, mire sikerült helyreállítani a rendszert, ráadásul a mérkőzésen több olyan incidens is volt, amikor a VAR-nak közbe kellett avatkoznia, tehát ott sem lehetett hátradőlni. Viszont ilyen szituációkban lehet a legtöbbet tanulni és lehet, hogy kihordtam lábon 5 sztrókot, de az itt megtanult dolgok egy életre belém égtek.

HJK Helsinki - Ludogorets Razgrad (1-1)

Helsinki felé egy református pap ült mellettem a repülőn és egész idő alatt a vallásról beszélgettünk. A 2 órás út a jó kis beszélgetés miatt olyannak tűnt, mintha csak a Őrs vezér tere - Déli pályaudvar távot tettem volna meg a 2-es metróval. A furgonunk a reptéren parkolt már, átvettem és azzal mentem a stadionba, amit már jól ismertem. Hotel helyett valamiért egy kollégiumban kaptam szállást, így nosztalgiázhattam egy kicsit a régi egyetemi időkről, ahogy az ott élő diákok jöttek szembe a folyosón jegyzeteiket olvasgatva. Reggel is majdnem úgy keltem fel, hogy "Úristen, ZH-t írunk", de szerencsére gyorsan realizáltam, hogy csak egy Európa-liga csoportmeccsen biztosítjuk a VAR-t, semmi különös. Túl sok mindenre egyébként nem is emlékszem erről az útról, talán csak annyira, hogy egy isteni finom steak-et vacsoráztam meccs előtt.

Bodo/Glimt - Arsenal (0-1)

Ismét az Északi-sark közeli Bodóba sodort a beosztásom, most viszont az októberi időjárást tapasztalhattam a bőrömön, aminek a fele sem tréfa. Otthon még vígan rövidujjúban szambáztam a városban, itt viszont már a sál-sapka-télikabát kombó játszott. Mi viszi rá itt az embereket arra, hogy focizzanak a szabad ég alatt? Mi fut át Bukayo Saka fejében, amikor kifut a pályára rövidujjúban és rövidnadrágban melegítő nélkül? Nagyjából ilyeneken gondolkoztam, mert a pályán túl sok minden nem történt. Mondjuk a Bodo meglepően jól állta a sarat a sokkal erősebb Arsenal ellen, igaz, hogy az utóbbiak kissé tartalékosan álltak ki.

Mivel a meccs másnapján késő este indult csak a gépem, ezért úgy döntöttem, hogy felfedezem magamnak a környék fjordjait. Két szerb kollégám reggel indult a furgonokkal Helsinkibe, én pedig megkértem őket, hogy vigyenek magukkal úgy 10-20 km-t. Kinéztem magamnak ugyanis az épp útjukba eső Saltstraumen-t. Ez a Saltstraumen nem más, mint egy szűk tengerszoros két fjord között, ahol az árapály váltakozása közben a világ legintenzívebb torlóáramlása látható. Annyira erősen áramlik át a rengeteg víz egyik fjordból a másikba, hogy a hatalmas örvények miatt a hajózás is tiltva van. A legintenzívebb szakasz sajnos nem akkor volt, amikor én ideértem, ahhoz ugyanis estefelé kellett volna jönnöm, viszont így is nagyon látványos volt az egész.

A kollégáim folytatták az útjukat, én pedig sétálgattam még egy kicsit a természetben, de a csípős hideg sajnos gyorsan visszavonulásra késztetett. Pechemre rá kellett jönnöm, hogy semmiféle buszjárat nem elérhető innen Bodóba. A taxit is gyorsan kizártam, hiszen nem vagyok Elon Musk (brutális árak vannak Norvégiában). Nem maradt más, csak a stoppolás. Nagyjából negyedóra stoppolás után állt meg egy korombéli férfi, aki hatalmas szerencsémre szintén a reptérre tartott. Tőle tudtam meg, hogy itt Norvégiában nem megszokott a stoppolás, de azt is, hogy a helyiek úgy járnak Bodóból Oslóba és vissza repülővel, mint mi mondjuk Fehérvárról Pestre. Ő például egy multicégnél dolgozott home office-ban, de heti egyszer berepült az irodába Oslóba.

A bodói reptér egyébként nagyon kicsi, nagyjából akkora, mint a váci vasútállomás. Nagy meglepetésemre éppen akkor érkeztem meg a reptérre, amikor az Arsenal játékosok is. Konkrétan elvegyültem közülük becsekkolás közben, a biztonsági ellenőrzésen pedig Bukayo Saka és Granit Xhaka közt kerültem sorra. Egy pár percre én is Arsenal játékosnak érezhettem magam.

HJK Helsinki - AS Roma (1-2)

Az utolsó túrám Helsinkiben a hidegről és az állandó esőről maradt emlékezetes. Kicsit sem kellemes kábeleket húzogatni úgy, hogy közben az arcodba fújja a hideg szél az esőt. Egy idő után a vízálló esőkabát nem vízálló többé és mivel napjában 3-4x átöltözni irreális, ezért marad a furgonban lévő elektromos hősugárzó, mint szárító alkalmatosság. A HJK Helsinki ezzel a vereséggel búcsúzott az Európa-ligától, aminek örültem, mert a tavaszra így ezt a desztinációt ki is húzhattam a listámról.

Bodo/Glimt - PSV Eindhoven (1-2)

Mivel a qatari focivébé rendhagyó módon decemberben került megrendezésre, ezért a a BL és EL csoportköröknek hamarább kellett befejeződniük a szokásosnál. Így történt, hogy december közepe helyett november 3.-án értek véget a csoportkörök, tehát a biztos fagyhalál helyett csak az orrból csüngő jégcsapok fogalmával kellett megismerkednem. Ennek a csörtének már csak az volt a tétje, hogy a Bodo a Konferencia Ligában folytatja-e a tavasszal, vagy sehol. 

A meccs előtti napon igen hosszúra nyúltak az előkészületeink. Este 9 körül fáradtan mentünk ki a pálya melletti monitorunkhoz még egy utolsó ellenőrzésre, amikor az égen megpillantottuk azt a jelenséget, amit nem gondoltam, hogy valaha is látni fogok az életemben. Ez volt a sarki fény, polgári nevén az Aurora Borealis. Smaragdszínben, néha kis rózsaszín adalékkal pompázott és úgy táncolt a stadion felett, mint egy nemes selyemlepedő, amit a szél a Kék Duna keringő ritmusára mozgat. Nagyjából tíz percig csodálhattuk, majd teljesen eltűnt, de nem utoljára láttuk, mert másnap éjfél után ismét megjelent, miközben baktattunk a hotel felé a stadionból. Szerintem búcsúzni jött. Ahogy néztem, arra gondoltam, hogy milyen szép befejezése ez ennek a kemény skandináv csoportkörnek. Vajon mit tartogat számomra a jövő a foci kaotikus világában? Karácsonykor, a Vb döntő előtt pedig érkezik a családba a trónörökös. Mit tartogat a jövő otthon? Van az előbbinek jövője az utóbbi tudatában?