A BL és az EL új rendszere azt is jelenti, hogy januárban is rendeznek két fordulót, ami a meleg otthon kényelmes fotelében ülő szurkolónak jó hír, a játékosoknak, vagy éppen a meccsen dolgozóknak viszont aligha. Nem is azzal van baj igazán, hogy több meccs van, tehát több a meló, hanem azzal, hogy januárban rohadt hideg tud ám lenni és még a kábel is megmerevedik az ember kezében, ha röpködnek a mínuszok. Egyetlen szerencsém, hogy a hetedik meccsnaphoz nem valami skandináv helyszínt kaptam, hanem csak a szomszédos Pozsonyba kellett elugranom.

3 hét szünet után visszatértem Lettországba az RFS soron következő mérkőzésére. Most már tudtam, hogy mire számítsak ennél a stadionnál és a csapatunk is - hellyel-közzel - maradt ugyanaz, ezért úgy gondoltam, hogy sima ügy lesz az egész, hacsak a technika ördöge nem köp bele a levesünkbe. Ja, és persze a legjobb hír: ezúttal nem kellett vezetnem, mert a furgonok kint maradtak az előző meccs után, tehát csak lazán fellibbentem a repülőre, és egy helsinki átszállás után kedden késő délután már landoltam is Rigában.

Tény, hogy papíron nem épp a leghangzatosabb párosításokra kapom meg a beosztásomat mostanában, de én mégis szeretem a kevésbé, sőt egyáltalán nem mainstream helyszíneket. Ezekre a helyszínekre még a futballdrukkerek közül is csak a legelvetemültebbek látogatnak el, szóval van a dolognak egyfajta romantikája. Na meg mikor máskor néznék meg egy RFS - Anderlecht meccset, hacsak nem meló közben? Na, ugye!

Kívülről szemlélve nagyon izgalmasnak tűnhet az élet, amit mi folytatunk, főleg azoknak, akik nemcsak utazni szeretnek, de a focit is imádják. Az egyik héten itt, a másikon ott. Olyan városokba, meg stadionokba jutunk el, ahová máskülönben esélyünk sem lenne. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy egy idő után nagyon fárasztó tud lenni a rengeteg utazás, meg a kemény és stresszes munka, amit a stadionokban művelünk. Van, hogy ha a feleségemet megkérdik, hogy épp hol vagyok, akkor hirtelen nem is tud rá válaszolni, mert nem tudja követni és ez azt hiszem sokat elmond. Most viszont végre egy hazai meccset kaptam, így az utazással járó fáradalmakkal nem kellett számolnom, legalábbis ezt gondoltam még akkor, amikor megláttam a beosztást.

Nem épp a legizgalmasabb párosításra választottak ki a második fordulóban, de ilyenkor mindig annak kell örülni, hogy a kisebb felhajtás kevesebb kamerával és jóval kevesebb stresszel is jár. A háborús helyzet miatt a Maccabi természetesen nem játszhatja hazai meccseit Izrael területén, így találniuk kellett egy stadiont semleges területen, amit majd használhatnak a csoportmeccsek alatt. Ez a stadion végül a Partizan Stadion lett Belgrádban, így nagy utat sem kellett megtennem.

A borzalmasan zsúfolt nyári telepítésdömping után megkezdődtek végre a főtáblás meccsek, az én első utam pedig Isztambulba vezetett a Fenerbahce meccsére. Harmadjára jártam most a török metropoliszban, de az előző két alkalommal a Galatasaray meccsein dolgoztam, így örültem, hogy felfedezhetek egy újabb helyszínt, ráadásul lehet menőzni, hogy átléptem az ázsiai oldalra, ugyanis a Sükrü Saracoglu (aka Ülker Stadion) a túloldalon leledzik.

A BL és Európa-liga főtáblája immár kialakult, én pedig még egyszer utoljára idén felhúztam a "site visit"-es bakancsomat. Ezúttal Lettországba vezetett az utam, hiszen az RFS kvalifikálta magát az El főtáblájára. Lett csapat korábban csak egyszer jutott el idáig, annak is már 15 éve. Akkor a Ventspils 3 pontot tudott összekaparni. Most az RFS majd megmutathatja, hogy a lett csapatoknak is helye lehet ezen a szinten.

Ahogy Július 31.-én véget értek a BL selejtezők második sorozatának meccsei, és kiderült, hogy kik azok a csapatok, akik a harmadik körben tovább folytathatják útjukat a főtábla felé, az ölünkbe hullott egy csomó olyan stadion, ahol még nem jártunk előtte. Volt tehát két hetünk, hogy leszervezzük velük a vizitet, a harmadik selejtezőszakasz után ugyanis meg kell, hogy kezdődjön a telepítés minden olyan stadionban, ahol BL rájátszást fognak rendezni.

Nincs megállás, egyre jobban szorít az idő és végig kell látogatni az összes olyan klub stadionját, akik kvalifikálták magukat a soron következő BL és Európa-liga évadjára. Persze csak azokról a stadionokról van szó, ahol még nem jártunk korábban telepíteni, de azért így sem annyira rövid a lista. Következő helyszínnek Girona-t vettem célba. A klubot, amely története során először BL főtáblás, de ha jobban beleássuk magunkat a háttérbe, akkor egyre kevésbé meglepőbb a dolog.

A múlt hét nem is egy, hanem rögtön két site visitet hozott számomra, pedig mindkettő elkerülhető lett volna normál esetben. A futball világa, na meg ez a cég nem az a pont az univerzumban, ahol a dolgok kiszámíthatóak. A francia Lille OSC rutinos versenyző nemzetközi színtéren, a belga Union St. Gilloise-ról pedig 4-5 évvel ezelőtt szerintem még senki sem halott idehaza, az utóbbi két évben viszont ott voltak az Európa ligában és a csoportjukból is tovább jutottak. De akkor miért kell mégis ellátogatni ezekhez a csapatokhoz?